SÍK SÁNDOR:Felhőjáték

 

 

A felhők odafenn bújócskát játszanak.
Ezüst nyílásokon át-átkacsint a nap.

 

 

Fiatal öregek, lelkem barátai,
Nem próbálnánk mi is felhősdit játszani?

 

 

Felhőt, esőtadót, jókor és eleget,
Ősznek jó szántatót, májusnak meleget.

 

 

Máskor paplant terít a fáradt nap előtt
S képekkel hinti be a mennyei mezőt.

 

 

Hiszen csak egy szeszély, köd, pára, semmiség,
Lehével fújja el az álomittas ég,

 

De felszítt már a föld esőt és sugarat:
A felhő elfoszolt, a játék megmaradt.

 

Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zuzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.
A lobbanásnyi égi-erdőt.

Tanulni kell mézet, diót,
jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,
a szavakat, mert édesek,

tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Darvas Ferenc: Könnyűbb álmot ígér

Igen a vers könnyűbb álmot ígér
talán egy szép gyermekkort idéz
talán szerelmes időket hoz fel
talán ünnepek hangulatára figyelsz
talán egyszerűen a vers maga kell
talán a bánatot sikerül felejtened
talán a fenséges hangzatok miatt
talán emlékek ködébe elvivő vigasz
talán gyász miatt kell maga a vers
talán s mert egy rossz napot felejtsz

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
mely elvisz magosba és égig elérsz
mely bút, bajt napodból kisöpör
mely lezár, befejez sok gyatra pört
mely bajban mint különös gyógyír
mely ringató és kellemes jóhír

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
nem számít ki gazdag, ki szegény
nem számít milyen fekhely az ágy
nem számít viskód-e vagy palotád
nem számít a szoba, milyen a hely
nem számít ki mit hord, mit visel

Igen, a vers könnyűbb álmot ígér
talán újra szép gyermekkort idéz
talán szerelmes nyarakat hoz fel
talán ünnepi hangulatra ügyelsz
talán csak pusztán a vers maga kell
talán sikerül a bánatot elejtened
talán a különös hangzások miatt
talán lelkeden béke lesz és vigasz
talán lázban segít maga a vers
talán így egy rossz napot felejtsz
álmod úgy jön el, mint szép tündér
mert a vers nyugodt álmot ígér.

 

 

Az életcél...


"Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj,
sem indulatból, sem pedig díjért.
Szeresd híven felebarátaidat,
s, ne vond föl közted s más közt a hidat."
(Petőfi Sándor)

Aki szeret

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.

Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.

És akkor - hidd el - nem Ő a hibás!

„Ó, az a nyugalom, az a kimondhatatlan nyugalom, hogy biztonságban érezzük magunkat a másik társaságában; hogy nem kell mérlegelnünk a gondolatokat, sem a szavakat, de kiönthetjük őket úgy, ahogy vannak, együtt a pelyvát és a magot, jól tudva, hogy megbízható kéz válogatja szét őket, megtartva, ami értékes, s gyengéd leheletével szétfújva a többit.”

Mary Ann Evans (George Eliot)

„Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket.”

James Boswell

 

„Barátom! Te sohasem vársz el tőlem túl sokat. Boldog vagy, ha sikert érek el, de kudarcaim sem változtatnak meg. Megadsz nekem minden segítséget, ami csak tőled telik – de még ennél is fontosabb, hogy itt vagy nekem.”

Wendy Jean Smith

„A magányban, a betegségben, a zûrzavarban – a barátság puszta gondolata is tehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben. És ilyen talajból bontja ki legszebb virágait.”

Pam Brown

„Ne haladj előttem, mert nem tudlak követni! Ne gyere utánam, mert nem tudlak vezetni! Jöjj ide, mellém, és legyünk csak barátok”

(Albert Camus)

„A barát az az ember, aki mellett mersz önmagad lenni”

(Pam Brown)

„Egy barát sosem közli hogy „Én előre megmondtam” – még ha ez is az igazság”

(Wendy Jean Smith)

„Két ember attól fogva számít igaz barátnak, amikor hallgatásuk már nem jelent kínos csendet.”

(Dave Tyson Gentry)

„…ha valakiben fényesség lakik, az az ember ragyogni fog. Így megismerjük egymást, amikor a sötétben együtt botorkálunk, anélkül, hogy a másik arcát kezünkkel végigtapogatnánk, vagy szívébe furakodnánk.”

(Albert Schweitzer)

„A barátok nem is annyira harmóniában, mint inkább melódiában élnek”

(Henry David Thoreau)

„Nemcsak azért szeretlek, ami vagy, hanem amivé válok, amikor velem vagy. Nemcsak azért szeretlek, amivé magad tetted, de azért is, amivé engem teszel. Szeretlek, mert minden hitnél többet tettél velem azért, hogy jó legyek, és jobban bármily végzetnél, tetted, hogy boldog is legyek. Egyetlen érintés nélkül tetted ezt, szavak nélkül, jelek nélkül. Puszta lényed által mûvelted mindezt. S talán épp ez a barátság lényege.”

(Ismeretlen szerző)

„Ha ünnepélyes beszédbe kezdenék, hogy dicséretedet zengjem, hogy kifejezzem hálám, és hozzád fûződő mély érzelmeimet, arcod bíborvörös árnyalatot öltene, és világgá szaladnál. Így hát nem teszem. Vedd úgy, hogy mindent elmondtam.”

(Marion C. Garetty)

„Míg van posta, és nem vágják el a telefonvonalakat, míg van mondanivalónk, s amíg minden szorongásunk és örömünk meg akarjuk osztani egymással, addig barátok maradunk. Mindörökre.”

(Marion C. Garetty)

„Itt, a határmezsgyén, hullanak a levelek. Bár szomszédaim mind barbárok, és te, te ezer mérföldekre jársz, asztalomon mégis mindig két csésze áll.”

(Tang dinasztia)

„Csak a barátok azok, akik akkor is meghallgatnak, ha hajnali négykor hívod fel őket”

(Marlene Dietrich)

„A barát egy zsák naranccsal, egy épp neked való krimivel és egy nagy csokor virággal állít be, amikor influenzás vagy. Azután beteszi a virágot egy vázába, készít neked egy forró italt, elmosogat helyetted – majd elmegy.”

(Pam Brown)

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. [...] Te egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.”

(Antoine De Saint-Exupéry)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ki szereti anyukát?

     Magdus új kardigánt kapott. Szép pirosat. Hej, de megcsodálták az iskolában! Ildikó és Tercsi, a két legjobb barátnő rögtön fel is próbálta. A kabátka valóban gyönyörű volt. A tanító néni megkérdezte, hol vették, és mennyibe került.
     -- Az édesanyám kötötte -- válaszolta büszkén Magduska.
     A tanító néni megjegyezte:
     -- Köszönd meg a jó Istennek, hogy ilyen drága, jó anyukád van! Légy mindig hálás gyermek, és szeresd őt nagyon-nagyon!
     -- Jaj, Manci néni, én annyira szeretem anyukát, hogy már jobban nem is lehet! Igazán, senki úgy nem szereti az anyukáját, mint én! Én annyira, de annyira szeretem!
     A tanító néni tovább ment, de mosolya felért egy dicsérettel.
     A két barátnő megsértődött. Ildikó szólalt meg először.
     -- Akármit beszélsz, én is szeretem az édesanyámat úgy, mint te. Ha ugyan nem jobban. Nekem most vettek új cipőt, és egész nap az édesanyám kezét simogattam.
     -- Az én anyukám is van olyan jó, mint a tiétek, ha nem is tud nekem ruhát kötni meg cipőt venni -- védte a maga igazát Tercsike is.
     Magduska nem engedett.
     -- Lehet, hogy a ti anyukátok is jó, de annyi biztos, hogy senki a világon nem szereti úgy az anyukáját, mint én. Mert én olyan, de olyan nagyon szeretem, hogy még!
     Ildikó felhúzta amúgy is pisze orrát, Tercsike sírva fakadt -- s a három jó barátnő nem várta meg egymást a tanítás után.

    Ildikó lakott legközelebb az iskolához. Édesanyja már a kapuban álldogált.
     -- Kislányom, szaladj el a boltba! Kevés lesz a kernyér ebédhez!
     Ildikó savanyú arcot vágott.
     -- Zsuzsi nincs itthon?
     -- Itthon van, de én most téged kértelek -- szólt anyuka ellentmondást nem tűrő hangon.
     Ildikó elindult.
     -- Mindig nekem kell menni mindenért -- dünnyögte dühösen, és az új cipő orrával minden kőbe belerúgott, ami csak útjába került.

     Magduska érkezett haza másodiknak. Az udvaron Kati és Pista labdáztak. Magduska be se köszönt, hanem beállt a játékba.
     -- Megjöttél, kislányom? Gyorsan teríts, kész az ebéd -- szólt ki anyuka a konyhaajtón.
     Magduska játszott tovább. Anyukának kétszer is kellett kiáltania, míg végre a kislány besétált a konyhába.
     -- Mi van ebédre? -- kérdezte finnyásan.
     -- Krumplileves meg palacsinta.
     -- Mindig krumpli! A palacsinta meg biztos barackkal van töltve, mikor én a szamócalekvárt szeretem -- csapta az asztalra a tányérokat. -- Persze, a Kati! Katinak minden kívánságát teljesítik!
     Ha édesapa nem jön meg az irodából, Magduska még tovább is dohogott volna magában.

     Tercsike ezalatt bement az óvodába, hazavitte testvérkéit. Otthon tüzet rakott, megmelegítette az ebédet, amít édesanyjuk még munka előtt, kora hajnalban megfőzött. Megetette a kicsinyeket, aztán elmosogatott, és rendet csinált a konyhában. Édesanyja úgyis fáradtan jön haza a mezőről, legalább itthon ne kelljen annyit dolgoznia.

     Mit gondoltok, ki szerette legjobban édesanyját?

(Szent-Gály Kata)

Hatodik fejezet,

amelyben Fülesnek születésnapja van, és két ajándékot is kap

Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben.

- Nagyképűség - mondta. - Ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.

Megfordult, és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a vízben.

- Mindjárt gondoltam - jegyezte meg. - Ez a profilom se jobb. De ki törődik vele? Senki. Nagyképűség. Mondom.

Valami reccsent mögötte, és a sűrűből előjött Micimackó.

- Jó reggelt, Füles! - mondta Micimackó.

- Jó reggelt, Mackó! - mondta mélán Füles. - Ha erről egyáltalán lehet szó a mai időkben. A magam részéről erősen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.

- No mi baj már megint?

- Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.

- Mit nem tud? - kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát.

- Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve.

- Vagy úgy - mondta Mackó. Gondolkodott, hosszasan. Aztán megkérdezte: - Melyik kutya?

- Az a kutya, azzal a kutya jókedvvel - magyarázta borongva Füles. - Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit.

Mackó leült egy lapos kőre, és eltűnődött. Olyan volt ez az egész dolog a számára, mint egy képrejtvény. Sose volt nagy rejtvényfejtő. Lévén ő egy Csekélyértelmű Medvebocs. Inkább énekelni szeretett.

Így hát most is rákezdte:

Nyáron nyaralok, télen telelek,
a Trotechnikus, az mindig Elek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

Ez volt az első szakasz. Mikor befejezte, várt egy kicsit, de mert Fülesnek nem volt ellenvetése, azt biztatásnak vette, s belefogott a második szakaszba:

Nyáron nyaralok, télen telelek,
ki mézet ad, azzal nem perelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

Füles még most se szólt semmit, így hát a harmadik szakaszt is elénekelte:

Nyáron nyaralok, télen telelek,
villanyt a fára ingyen szerelek,
kérdezz valamit, s én megfelelek,
nyáron nyaralok, télen telelek.

- Nagyon helyes - szólt Füles. - Te csak énekelj! Tralala. Örülj az életnek!

- Örülök is.

- Van, aki tud.

- Mi baj?

- Mi lenne?

- Olyan bánatos vagy.

- Bánatos? Miért lennék én bánatos? Születésnapom van. Az év legboldogabb napja.

- Születésnapod van? - mondta Mackó örömteljes meglepetéssel.

- Nagyon természetes. Nem látod? Nézd csak a sok születésnapi ajándékot, amit kaptam. - És gúnyosan kinyújtotta a lábát. - Látod? Mennyi torta meg töltött csokoládé.

Mackó jobbra nézett, aztán balra.

- Ajándék? Torta? Csokoládé? Hol?

- Hát nem látod?

- Nem én.

- Én se - mondta Füles. - Ez csak olyan tréfa volt. Vicc. Haha!

Mackó megvakarta a fejét, nem tetszett neki a dolog.

- De igazán születésnapod van? - kérdezte aztán gyanakodva.

- Bizony.

- Hát akkor - gratulálok. Még sok-sok születésnapot!

- Neked is, Micimackó.

- De nekem nincs születésnapom.

- Nincs is. Csak nekem van.

- Akkor hát miért gratulálsz nekem?

- Miért ne? Remélem, nem akarod magad rosszul érezni az én születésnapomon?!

- Ó, akkor értem...

- Elég baj - mondta Füles most már végképpen letörve -, hogy én ilyen piszokul érzem magam a tulajdon születésnapomon. Se ajándék, se csokoládé, se torta gyertyával, még csak egy nyavalyás üdvözlő táviratot se kaptam... Legalább más ne érezze rosszul magát, ez minden, amit várok.

Ez sok volt Micimackó gyenge szívének.

- Várj meg itt! - szólt gyorsan, sarkon fordult, s iszkolt haza, ahogy csak szusszal bírta; úgy érezte, akárhonnan, akárhogy, meg kell ajándékoznia valamivel szegény Fülest.

Lakása előtt ott találta Malackát. Fel-felugrált az ajtó előtt, hogy elérje a csengőt, de nem érte el.

- Hé, Malacka! - kiáltott rá.

- Szervusz, Micimackó!

- Mit ugrálsz itt, mint a bakkecske?

- El akarom érni a csengőt - mondta Malacka. - Éppen most érkeztem ide a látogatásodra.

- Majd én csengetek helyetted - mondta Micimackó előzékenyen. El is érte a csengőt, és csengetett. - Épp most beszéltem Fülessel - beszélt közben -, szegény Füles nagyon rossz lelkiállapotban leledzik. Születésnapja van, senki a füle botját se mozgatja, észre se vették, és nagyon a szívére vette ezt a közönyt... Ejnye, senki se felel a csöngetésre?

- De Mackó - mondta Malacka -, már hogy felelnének? Hisz ez a te lakásod.

- Persze, persze... No, akkor kerüljünk beljebb.

Bementek. Mackó első dolga volt odamenni az almáriumhoz, megnézni, maradt-e még egy kis méz a csuporban. Még volt egy kevés.

- Ezt odaadom Fülesnek - magyarázta - ajándékba. Te mit adsz neki?

- Nem lehetne úgy, hogy én is ezt adom? Mondjuk, a kettőnk ajándéka.

- Nem. Ez nem egy jó megoldás.

- Jó, hát én viszek neki egy léggömböt. Van még egy a múlt heti mulatságból. Mindjárt haza is futok érte.

- Látod, Malacka, ez nagyon jó ötlet. Ennek biztosan nagyon fog örülni szegény Füles, menten jókedve támad. Egy szép léggömb igazán nem ronthatja el az ember kedvét.

Malacka eltotyogott. Micimackó is elindult ellenkező irányban a mézescsuporral.

Meleg nap volt, s az út hosszúnak tűnt. Felét se járta be, mikor valami cudar érzés kerítette hatalmába. A füle tövén kaparászott, valami az orrát csiklandozta, még a füle is viszketett tőle. Mintha valaki noszogatta volna belülről: "Na, Mackó, mi lesz?"

"Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Nem tudtam, hogy ilyen hosszú ez az út..." - Így hát letelepedett, és levette a csupor fedelét. "Még jó, hogy ezt magammal hoztam - gondolta. - Sok mackót ismerek, akiben nem lett volna ennyi előrelátás, hogy efféle elemózsiát vigyen magával az útra." - S már nyalogatta is a mézet, bedugva fejét a csuporba.

- Lássuk csak - mondta elégedetten, mikor az utolsó csöppet is felnyalta -, hova is indultam? Ahá, Füleshez. - Fürgén felugrott.

Aztán egyszerre csak eszébe jutott a dolog. Hiszen utolsó cseppig megette Füles születésnapi ajándékát!

"Bosszantó! - csóválta a fejét. - Most mit tegyek? Valamit mégis kell kapnia tőlem!"

Darabig semmi se jutott az eszébe. Aztán gondolkodni kezdett. "Végre is ez a csupor nagyon szemrevaló kis csupor, még akkor is, ha nincs benne méz. Majd tisztára mosom, ráírok valami kedveset, mondjuk: »Sok ilyen boldog születésnapot még!« Füles sok mindenre használhat egy ilyen szemrevaló kis csuprot."

S mivel éppen a Százholdas Pagony előtt haladt el, betérült egy percre Bagolyhoz.

- Jó reggelt, Bagoly!

- Jó reggelt, Mackó!

- Gratulálok neked Füles születésnapjához - mondta Micimackó.

- Születésnapja van?

- Mit kap tőled, Bagoly?

- És te mit adtál neki, Mackó?

- Egy nagyon szemrevaló kis csuprot, amiben mindenfélét lehet tartani... izé... varrótűt meg olyan... izé... gombokat, esetleg - mondta Mackó bizonytalanul.

- Ez az? - kérdezte Bagoly, és kivette Micimackó mancsából.

- Igen, és meg akarlak kérdezni...

- Ebben mézet tartottak - mondta Bagoly.

- Akármit lehet benne tartani - mondta Mackó gyorsan. - Roppant praktikus és hasznos kis csupor ez, az ám! - tette hozzá dicsekedve, de nem őszintén. - És azt akarom kérdezni...

- Esetleg írhatsz rá valami üdvözletet.

- Éppen ez az, magam is így gondoltam. Nem volnál olyan kedves felírni rá: "Sok ilyen boldog születésnapot kívánok: Micimackó"?

- Nagyon kedves kis csupor - mondta Bagoly. - Nem lehetne úgy csinálni, hogy én is ezt adom neki? Mint a kettőnk ajándékát.

- Nem - mondta Mackó -, ez nem megoldás. Várj, megmosom egy kicsit, aztán majd ráírod.

S már ment is a mosdóhoz, kimosta a csuprot, meg is törülgette. Bagoly közben a ceruzáját nyálazta.

- Mondd csak, Mackó, tudsz te olvasni? - kérdezte könnyedén, de kissé szorongva. - Csak azért kérdem, mert az ajtómon két felirat van, ezeket Róbert Gida írta. El tudod olvasni?

- Hogyne! Róbert Gida megmondta nekem, mit írt, és azóta nagyon jól el tudom olvasni.

Erre aztán Bagoly írni kezdett. Ezt írta:

MG SK LYN BLDG SZLTSNPT KVNK.

Mackó álmélkodva és tisztelettel nézte.

- Csak egy rövid és tömör gratulációt írtam - vetette oda Bagoly könnyedén.

- Elég hosszú - bólintott Mackó elismerően.

- Tulajdonképpen... igen, hm... elég hosszút is írtam... Éppen elég ceruzát fogyaszt el egy ilyen hosszabb gratuláció.

- Hogyne, hogyne - mondta Mackó udvariasan.

Míg ezek történtek, Malacka megjárta a lakását, el is hozta a léggömböt, amit Fülesnek szánt. Magához szorította, nehogy a szél elfújja, és sebesen futott, hogy előbb érjen oda, mint Micimackó. Szerette volna úgy feltüntetni a dolgot, mintha neki jutott volna először eszébe Füles születésnapja. S ahogy lihegve futott, lelki szemeivel előre gyönyörködött benne, hogy fog örülni Füles, még vigyorgott is hozzá a lelki szájával. Hát ahogy fut, megbotlik egy buckában, és orra esik...

Bang!!! ... ??? *** !!!!

Malacka feküdt a földön, és azon tűnődött, mi történt. Első pillanatban úgy rémlett, az egész világ felrobbant körülötte - aztán úgy határozott, hogy talán nem is az egész világ, csak az Erdő, vagy talán még az se, csak ő maga, és most már nincs is a Földön, a Holdon van valahol, és soha nem látja többé Róbert Gidát és Micimackót és Fülest... Aztán azt gondolta: "Jó, de feltéve, hogy a Holdon vagyok, akkor se muszáj órákig így feküdni, arccal a porban..." Így hát óvatosan feltápászkodott és körülnézett.

Ott találta magát az Erdőben.

"Hát ez furcsa - gondolta. - De mi lehetett hát az a robbanás? Én csak nem szóltam akkorát, mikor elpuffantam?... És hol a léggömb? És mi ez a vacak, nyúlós rongydarab a kezemben?... A léggömb!"

- Jajjaj! - nyögött Malacka. - Ojjajajj... Hát most mit tehetek? Haza nem megyek most már, több léggömböm úgysincsen... és Füles talán nem is szereti a léggömböket annyira...

Így hát búsan tovább-ballagott, és leért a folyópartra.

- Jó reggelt, Füles! - szólította meg az ünnepeltet.

- Jó reggelt, Malacka! - mondta Füles. - Ha lehet ilyesmiről szó. Amiben kételkedek. De nem baj. Csak úgy mondom. Szót sem érdemel.

- Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek - mondta Malacka, és közelebb jött.

Füles felkapta lógó fejét, és ráborult Malackára.

- Mondd még egyszer! - szólt rá izgatottan.

- Engedd meg, hogy szüle...

- Várj egy pillanatra! - Három lábán egyensúlyozva megpróbálta a negyediket óvatosan a füléhez emelni. - Nem megy! - mondta aztán a harmadszori sikertelen kísérlet után, mert háromszor is az oldalára esett. - Talán így könnyebben megy... és így jobban hallom... Na most, megvan... tényleg, fekve könnyebb... Most légy szíves, ismételd, amit mondtál! - És patájával igazította előre a fülét.

- Engedd meg, hogy születésnapod alkalmából üdvözöljelek - ismételte Malacka.

- És... és ezt nekem mondod?

- Neked hát, Füles!

- És... és... az én születésnapomra célzol?

- Arra.

- Úgy érted... izé... hogy nekem igazi születésnapom van?

- Úgy bizony, Füles, és én ajándékot is hoztam neked.

Füles leeresztette jobb füléről jobb patáját, megfordult, és nagy nehézséggel felemelte a bal patáját.

- A másik fülemmel is szeretném hallani - mondta. - Volnál szíves...

- Ajándék! - mondta Malacka jó hangosan.

- Nekem?

- Neked.

- És... és... ez is a születésnapom miatt van?

- Persze hogy amiatt!

- Azért, mert... izé... nekem igazi születésnapom van?!

- Igen, Füles és hoztam neked egy léggömböt.

- Léggömböt?!... Azt mondtad: léggömböt? Azt a nagy buborékot gondolod, ami olyan színes, és fel szokták fújni?!... Mulatság és öröm és vidulás... és ének és tánc, hipp-hopp, hejehuja... azt akarod mondani?

- Azt, de attól tartok, illetve... illetve igazán sajnálom, Füles... de ahogy futottam hozzád a léggömbbel, orromra puffantam, és...

- Ó, ó, minő szerencsétlenség! Biztosan nagyon gyorsan futottál, Malacka... Remélem, nem ütötted meg magad...

- Én nem... de... Füles, kérlek... a léggömb... az bizony szétpukkant.

Nagyon hosszú csend lett.

- Az én léggömböm? - mondta végre Füles.

Malacka csak bólintott szomorúan.

- Az én születésnapi léggömböm?

- Igen, Füles - mondta Malacka kicsit szipogva. - Itt van a kezemben, láthatod. Engedd meg, hogy izé... szü... születésnapod al... alkalmából... a legme... melegebben...

És átnyújtotta Fülesnek a nedves rongydarabot.

- Ez az? - mondta Füles meghökkenve.

Malacka bólintott.

- Az én ajándékom?

- Igen.

- Köszönöm, Malacka - mondta Füles. - Igazán nagyon, nagyon köszönöm. És izé... mondjad csak, meg tudnád mondani, milyen színű volt?... Úgy értem... amikor még... léggömb volt...

- Piros.

- Mindjárt gondoltam... Piros - mormogta maga elé. - Kedvenc színem... És... és mekkora volt?

- Akkora, mint jómagam.

- Mindjárt gondoltam... Akkora, mint Malacka - mondta maga elé átszellemülten. - Kedvenc nagyságom. Úgy, úgy.

Malacka gyalázatosan érezte magát, és nem tudta, mit mondjon most. Kinyitotta a száját, megint becsukta.

Ekkor harsányan átkiabált valaki a folyó túlsó partjáról. Micimackó volt az.

- Sok szerencsét születésnapodra! - kiáltotta Micimackó, elfelejtve, hogy azt már mondta egyszer.

- Köszönöm, Mackó - rebegte Füles. - Nagyon, nagyon köszönöm.

- Egy kis ajándékot hoztam neked! - kiabált Micimackó izgatottan.

- Már megkaptam - mondta Füles.

Mackó átgázolt a folyón, egyenesen Füles felé tartott. Malacka leült oldalt, kezébe temette fejét, és szipogott.

- Nagyon praktikus csupor - mondta Mackó. - Tessék, itt van. És az van ráírva: "Sok hasonló boldog születésnapot kívánok, tisztelettel Micimackó." Ez mind rá van írva. És mindenfélét lehet tartani benne. Tessék!

Füles, meglátván a csuprot, egész izgatott lett.

- Nagyszerű! - mondta. - A léggömböm éppen belefér.

- Az nem, Füles - mondta Mackó. - A léggömbök sokkal nagyobbak, mint a csuprok. A léggömb arra való, hogy zsinegen tartsák...

- De az enyém nem olyan - mondta Füles büszkén. - Ide nézz, Malacka! - És ahogy Malacka búsan felnézett, Füles óvatosan felemelte a nedves rongyot két fogával, óvatosan beleeresztette a csuporba: megint kivette, visszatette. Ezt többször ismételte.

- Így igen - mondta Micimackó. - Így belefér.

- Ugye? - dicsekedett Füles ragyogó arccal. - Úgy sétál ki meg be, ahogy akarom.

- Igazán örülök - mondta Mackó boldogan. - Mindjárt gondoltam, legjobb lesz, ha egy ilyen praktikus csuprot ajándékozok neked, amibe mindenfélét bele lehet tenni.

Malacka is fellélegzett.

- Látod, tőlem is kaptál valamit, amit ilyen szépen bele lehet tenni a Praktikus Csuporba.

De Füles már nem is hallotta őket. Kivette meg betette a rongyot a csuporba, és ragyogott a boldogságtól.

(Milne:Micimackó)

Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez.

Sírva jössz a világra és körülötted mindenki mosolyog; igyekezz úgy élni, hogy mosolyogva távozzál, és körülötted mindenki sírjon.

Sem a test, sem pedig a hangulat nem lehet úrrá felettünk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a test tartozik hozzánk, nem mi a testünkhöz.

Naponta tisztázd magadban, mit akarsz kapni az élettől. Gondolj rá úgy, mintha máris a tiéd lenne.

Messze többek vagyunk testünknél és személyiségünknél. Lelkünk mindig gyönyörű és szeretetre méltó, külsőnk bárhogy változzék is.

Tudnunk kell, mi megy végbe bennünk, hogy rájöhessünk, mit kell föladnunk. Ahelyett, hogy eltitkolnánk fájdalmunkat, maradéktalanul föloldhatjuk azt.

Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere.

Lehetetlen bármilyen szokásunkat megváltoztatni, ha a lelkünk mélyén kívánjuk azt.

A dolgok önmagukban soha nem rosszak, csak a róluk alkotott gondolataidban válnak azokká.

A szenvedés bárhol és bárhogyan felbukkanhat. Aki mindenáron kerülni kívánja, csak azt árulja el, hogy még nem nyert beavatást.

A szabadság legmagasabb fokát akkor értük el, ha azt mondhatjuk:
"Uram, legyen meg a Te akaratod."

Aki nem szabadul meg a vágyaktól, csak a külső jelenségeket szemlélheti.
A léleknek nincs és nem lehet teljes üdve, ha van egy, egyetlenegy, aki elkárhozott. Nincs, és nem lehet békéje senkinek, amíg van egy, egyetlenegy, aki szenved.

Tegnap okos voltam ezért meg akartam változtatni a világot.
Ma bölcs vagyok, ezért meg akarom változtatni önmagam.

Cselekedj a természet rendje szerint,
sose erőszakold a dolgokat,
ne keresd a túlzott élvezeteket,
lásd meg a nagyot a kicsinyben,
lásd meg a sokat a kevésben,
a rosszat is jóval viszonozd.

  Bärbel Mohr: Rendeld meg az Univerzumtól!
Az ember fejlôdéséhez nincs szükség fájdalomra , az szellemi törvények sérülésének eredménye; ám úgy tűnik, kevés ember képes fájdalom nélkül felébredni ,lelki alvásából.

A valódi boldogság csak szeretetbôl fakadhat. Ha boldog vagy, az mindenkinek hasznára válik.

Ha nem vagy ura tudatalattidnak, más lesz úrrá felette. Tudatalattid nem válogat: kérdezés nélkül teljesít minden parancsot.

Akkor mondjuk, hogy a lélek alszik, amikor a tudatalatti a bűnökben, a betegségben, a halálban stb. (melyek mind a halódó kedélyre vonatkoznak) való mindennapos hit igézetében él. A téboly képei a mindennapokban mutatkoznak meg.

Ha nem tudsz dönteni, rendelj világosságot. Rendelj egy utasítást: mi az, ami éppen helyes a számodra. Ismerd fel, amikor megkapod. Bízz benne. Nem dönteni azt jelenti: most még vársz a döntéssel. Egyáltalán NEM dönteni úgysem tudsz.

Aki nem ismeri a kimondott szó hatalmát, lemarad.

A világegyetemnek nincs szüksége idôre, és sosincs túl késô. Akiben csak egyetlen ember is hisz, az nem lesz eredménytelen.

Egy boldog, szeretetben élô ember örömét másokkal is meg akarja osztani. Aki féltékeny gazdagságára és sikerére, az attól való félelmében teszi ezt, hogy mindkettôt elveszíti. Félelemben él, nem pedig szeretetben. Ha szeretetben élsz, nincs az a hatalom, amellyel visszaélhetnél. Ezért akadálytalanul kívánhatod a Föld minden boldogságát.

Az ember csak olyan lehet, amilyennek látja magát, és csak azt érheti el, amit lélekben is elérhetônek lát.

Ha kiegyensúlyozatlan állapotra nem kél benned érzelmi válasz, az örökre eltűnik életedbôl. Rezonancia hiányában semmi sem maradhat nálad.

A béke ezen a Földön a jó szándéknak adatik meg.

Amit másokról mondunk, azt magunkról mondjuk, és amit másoknak kívánunk, azt magunknak kívánjuk.

Fel kell készülnünk arra, amit kérünk, még ha a legcsekélyebb jele sincs egyelôre kilátásban.

A félelem csak a hit fordítottja: ilyenkor nem a jóban hiszünk, hanem a rosszban.

Babits Mihály Hazám!

A HÁZ

A VÁROS

AZ ORSZÁG, MAPPA SZERINT

AZ IGAZI ORSZÁG

EURÓPA

A GLÓBUS

EPILÓG

Mégis, lelkem, seressed hazámat!
Nem neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint egy kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme; úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.

Livingston Larned Figyelj rám, kisfiam. Álmodban teszem ezt a vallomást. Belopóztam hozzád, egyedül. Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a szobámban újságot olvasva ültem, lelkiismeret furdalásom támadt. Bűnösként jöttem az ágyadhoz. Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam rád. Megszidtalak reggel, amikor öltöztél iskolába menés előtt, mert törölközővel csak úgy megpacskoltad az arcodat. Rendreutasítottalak, mert a cipődet nem tisztítottad ki rendesen. Dühösen rád kiáltottam, mert szétszórtad a dolgaidat a padlón. Reggeli közben is találtam megróni valót. Kiloccsantottad a tejet, aztán egészben nyelted le az ételt; a könyöködet az asztalra raktad; a vajat túl vastagon kented a kenyeredre. Amikor pedig elindultál, és én is a vonathoz készültem, visszafordultál, integettél nekem, és így kiáltottál: “Isten veled apu!” én meg szigorúan összeráncoltam a homlokomat, és ezt feleltem: “Húzd ki magad!” Délután aztán elölről kezdődött az egész. Amint hazafelé jöttem, meglestelek az úton: térdeltél, és golyókkal játszottál. Máris lyukas volt a harisnyád. Megaláztalak a pajtásaid előtt azzal, hogy rád parancsoltam: előttem menj egészen hazáig. Drága a harisnya, és te is gondosabb lennél, ha neked kellene vásárolnod. Ezt vetette apád a szemedre, kisfiam. Emlékszel-e, hogy később, amikor a szobámban olvastam, félénken bejöttél, szomorú tekintettel a szemedben? Amikor felnéztem az újságból, türelmetlenül a zavarás miatt, habozva álltál az ajtóban. “Mit akarsz?” förmedtem rád. Te nem feleltél, hanem viharos lendülettel felém futottál, a karodat a nyakam köré fontad, megcsókoltál, magadhoz öleltél azzal a szeretettel, amelyet Isten ültetett a szívedbe, és amelyet még a ridegségem sem tudott elhervasztani. Aztán elmentél, feltipegtél a lépcsőn az emeletre. Nos, kisfiam, nem sokkal ezután történt, hogy az újság kicsúszott a kezemből, és rettenetes, dermesztő félelem fogott el. Mit csinált belőlem a megszokás!? A hibakeresés, a dorgálás rossz szokása – azért büntettelek meg, mert gyerek vagy! Nem mintha nem szeretnélek, csak éppen túl sokat várok egy gyerektől. A saját megsokasodott éveim mértékével mérlek. Pedig olyan sok jó és szép és becsületes van a jellemedben. A szíved nagyon jó. Az a természetes kedvesség is mutatja, amellyel hozzám futottál, és egy csókkal jó éjt kívántál nekem. Nem is számít ma este semmi más, kisfiam. Eljöttem a kis ágyadhoz a sötétben, és szégyenkezve letérdeltem. Ez a vallomás csak vezeklésem egyik része. Tudom, meg sem értenéd ezeket a dolgokat, ha nappal és hangosan mondanám el neked. Holnap azonban igazi apu leszek! Pajtásod leszek, és veled szenvedek, ha szenvedsz, veled nevetek, ha nevetsz. Inkább leharapom a nyelvemet, ha még egyszer türelmetlen leszek. Azt mondogatom majd magamban, mint valami litániát: “Hiszen csak gyerek – csak egy kisfiú még!” Attól félek, úgy bántam veled, mintha máris felnőtt lennél. Most azonban, hogy itt látlak az ágyacskádban, fáradtan és összegömbölyödve, most látom, hogy még csak egy kisgyerek vagy. Tegnap még anyád tartott a karján, és fejed az ő vállán pihent. Sokat kívántam tőled, nagyon sokat…

Mai világunk

 

Korunk paradoxona, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk.

Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük.

Javunk növekszik, belsőnk üresedik.

Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.

Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk.

Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket.

Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk.

Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét.

Éveket adtunk az élethez, nem pedig életet az éveknek.

Eljutottunk a Holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára, hogy az új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat.

Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a földet. Meghódítottuk az atomot, de a bölcsességet nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk.

Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk.

Elveket vallunk, de nem aszerint élünk.

Megtanultunk rohanni, de várni nem.

Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk és több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet kommunikálunk.

Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka.

A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka.

A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egy éjszakás kalandok, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek.

Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban.

Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.

Kapni akarunk, de adni vonakodunk.

A csúcsra törekszünk, miközben a lejtőn rohanunk.

Kérdéseinkre választ keresünk, de csak újabb kérdésekre találunk.

De ha létezik probléma, akkor megoldás is van.

Ha van fájdalom, akkor öröm is.

Ha meg tudjuk ismerni a rosszat, akkor a jót is.

Ha van hamis vallás, akkor igaznak is kell lennie.

Ha keresel, akkor találsz.

Jézus meghalt értem, akkor Érted is.

Jézus szeret engem, akkor Téged is.

Jézus betölti az űrt a szívemben, akkor a tiedet is be fogja tölteni.

Mert Jézus mondja: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Máté evangéliuma 11:28

A kertész

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizli bokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan mintha sírna a bokor. A kertész úgy érezte mintha beszélne hozzá és ezt mondaná:

„Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem...„

Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt:

„Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák, a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, ellenben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel amikor meglátod a termésedet!”

Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt mint neki. A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott:

„Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki?”

Isten gyöngéd hangon így felelt: „A te életedben Én vagyok a kertész!”

Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt, ő mit mondott a bokornak...

Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja: „Ne aggódjatok életetekért!” Máté evangéliuma 6:25

ákos : 7 másodperc

Én várlak téged!

Ne nézz rám, ha fárad a mosolyom, ez nem én vagyok.
Társaim, ahogy múlnak az évszakok, már mind elhagyott.
Ha látod azt, hogy a tűz, ami lobogott, már alábbhagyott,
Én segíthetek, ha elfogadod, és te is segíts, ha kérem.

Semmi sem izgat, már rég megszoktuk,
Üres szavak és csak hazugság.
Már az is egy gond, hogy igazat mondj,
A félelem így most lassan zászlót bont.
S mikor a gyermekünk a világra jön,
Hiába kezdi tiszta szívvel, erős hittel

Hidd el végre, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Hidd el végre, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Várlak téged...
Várlak téged...

Nem értem, hogy mi kényszerít, hogy megváltozzunk.
Elfordulunk egymástól és bezárkózunk.
Jó lenne, ha úgy élhetnénk, ahogy gyermekként hittem,
Fájdalmak és örömök összekötnek minket,
A szeretet mindig segít!

Ne félj, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Hidd el végre, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Várlak Téged...
Várlak Téged...

S mikor a gyermekünk a világra jön,
Hiába kezdi tiszta szívvel, erős hittel

Mert hallom...
Millió hang szól...
Mert hallom...
Millió hang szól...

És mondja mit kéne tenned,
De vigyázz ne add el igy a lelked!

Kérlek, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!

Hidd el végre, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!

Hidd el végre, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!
Várlak Téged!

Max Lucado: Értékes vagy - Történet a foltmanokról (Történetek)

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak.
Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. Amester
mûhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a
foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy
volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások
pedig alacsonyak.
Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek.
Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó
készítette õket és ugyanabban a faluban laktak.A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany  csillag matricákkal és egy másik doboza tele
szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak,
mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre
festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából
készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony
csakszürke pontra számíthattak.A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott
magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy
gyönyörû dalokat énekeltek. Õket mindenki elárasztotta csillaggal.
Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig
nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb
és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak
szürke pont jutott.Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra
ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyûltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor
megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el.
Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet,biztos valamit
bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot
ragasztottak rá.Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta,hogy
már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamitmegint
elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy
tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok
nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztánazért,
mert látták, már úgyis olyan sok van rajta."Sok szürke pontot érdemel - mondogattákegymásnak.- Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után magaPancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.
Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt.
Köztükjobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki
egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont.
Egyszerûen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem
ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerûen nem maradtak
meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy
csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy
csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló.
-Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!"
Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki
nincs egyetlen matricája sem."Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. -
Egyszerûen csak minden nap meglátogatom Élit.""Élit?"
"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a mûhelyében.""De miért?"
"Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!"Ezzel a matrica nélküli
manó megfordult és elment."Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" -
kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg.
Ígyaztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan
rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva
egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy
elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és
belépett a nagy mûhelybe. Szeme-szája elállt acsodálkozástól az
óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért.Lábujjhegyre kellett
állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele
olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és
elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang.Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyereközelebb,hadd nézlek meg!"Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt,felemelte és maga
mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva,
miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom gyûjtöttél néhány
rosszpontot!""Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó
lenni!""Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem
foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók."
"Tényleg?""Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy
jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Õk is ugyanolyan foltmanók,
mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló.
Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó
vagy!"Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl?Nem
tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik
rajtam. Mit számítok én neked?"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis
favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért
vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így -
különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon.
"Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel,akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló "Tudom. Mesélt rólad.""Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"
A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:"Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.""Micsoda?""A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?""Hát, még nem nagyon..."
Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."Éli letette Pancsinellót a földre."Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -,
hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem
hibázom!"Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta:
"Azt hiszem, komolyan mondja!"És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Mese egy asszonyról és a virágokról

Volt egyszer egy asszony, aki folyton csodálkozott. Ha bármi érdekes történt a világban, összecsapta a kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei.
Kertje is volt azonkívül annak az asszonynak, ahol csodaszép virágokat termesztett. Sokszor átmásztam a kerítésen és összeloptam egy csokorra valót. Nem adtam én azt oda senkinek, hanem otthon nézegettem és szaglásztam, ha utolért a szomorúság.
Egyszer, ahogy járom a mezőt, elébem került egy virág, olyan amilyet még sohasem láttam. Féltem leszakítani, ezért kiástam gyökerestül, és elvittem annak az asszonynak.
– Tessék – mondtam neki –, ezt az ellopott virágokért hoztam cserébe.
Erre összecsapta kezét.
– Nahát! – kiáltotta, és elkerekedtek gyönyörű szemei – Pedig én azt hittem, hogy ajándékba adtam őket.

Andrea Bocelli és Sarah Brightman:Time To Say Goodbye(katt ide)

Mese a szeretetről a tükörről és a szépségről

Száz évente egyszer
mikor éjfélt üt az óra
bizony mondom néked
megtörténik a csoda,
akkor minden koboldnak
igazat kell mondania.

Van, ki ezt nem éri meg
de te szerencsés vagy
így jól figyelj hát
és most hallgasd meg.

Ne suttogj, ne pisszenj,
szép csendben ülj le,
igazat hallasz most,
jól figyelj hát ide!

Száz évente egyszer
ha előjön a kobold
nem füllent, nem játszik,
komoly lesz a bolond.

Máskor huncut szeme
most még mélyebben csillog,
mert tudja, mit mond igaz
nagyon bölcset szól most.

Mit most hallasz nem mese
régi korok poros története,
szakálas manók mesélik
ha eljönnek az árnyak,
csupán száz évben egyszer,
mikor megpihennek a lábak.

Mit a kobold mondott, igaz,
pont szó szerint írtam le,
hát figyelmesen olvasd, íme:

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek.

Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.

"Szebb és szebb legyél napról napra
ki rád néz, a valóságot lássa!
Egyedül Te, csak Te légy az,
ki minden tükörben csúnyát lát,
egy csúf, ocsmány banyát!"

Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.

"Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod,
de az élő tükör majd megmutatja az igazságot,
az képes lesz feloldani a varázslatot!"

Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott, érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.

Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták Őt, özönlött a kérők hada de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.

Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán járt a hír a Hercegnőről aki gyönyörű, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnő parancsa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle.

Mászott csak mászott rendületlenül, tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon de ő ezzel nem törődött. Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta ő meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört, és a várba újból boldogság költözött."

Ennyi volt mit a kobold mesélt,
Elmondta a szép Hercegnő történetét.
Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod,
csupán az élő tükör képes megmutatni a valóságot.

KELEMEN ERZSÉBET:BOCSÁSS MEG

Csend. Döbbentõ magány.
Fázik a lelkem: valaki vár.
Várok és fázom, fázom és várok,
félek, remegek: szeretek, szeretek.
Fehér sikolyok, kipirult arcok
kiáltják feléd: nem lehetsz enyém.
Sírok és nevetek: szeretlek, szeretlek!
Suttogom elhalva: akarlak, örökre!
Vess meg, de ne szeress,
csak fogd meg a kezemet.
Bocsáss meg: szeretlek, nagyon, nagyon.

FODOR ÁKOS: JÉGTÁNC

A jég
meg az ég
szikrázva símul össze,
a szél
se beszél:
por-hóval kergetődzve
játszanak
- mert szabad...
E fényes-boldog pusztaságban
nincs hazug szó: tisztaság van;
senki se kényszerít, senki se tiltja, hogy válassz,
itt te vagy a kérdés és csak te lehetsz a válasz!
Égnek
és jégnek
kristály síkjai közt suhan a lélek...
a levegő penge-éles és szesz-tömény,
itt mégse félek, mégsem érzem a vesztemet én;
röpülve, zuhanva,
pörögve, suhanva
szótlanul mond hálát jégnek és égnek
a táncba-szabadult, eszelős-tiszta lélek!

Oly jó:
erre nincs szó!
S ha vége a dalnak és fárad a láb:
a JÉGTÁNC minden kis karcos nyomát
némán begyógyítja a szűz hó.

B RADÓ LILI: LEHIGGADNI...

Le kellene higgadni végre,
nem sírni többet, megnyugodni kissé,
s nem gondolni annyit a szerelemre,
mint a hogy ősszel nem idézi senki
az eper ízét, mert elmúlt évszak gyümölcse.

Le kellene higgadni végre,
nem várni már a nagy csodára,
és nem gondolni semmi szomorút,
ha a kislányunk táncolni tanul
vagy a fiunk későn jön haza este.

Le kellene higgadni végre.
Hátrafésülni símán a hajunk,
s gyakorolni a szelíd bólogatást,
mely azt jelenti fiatalok láttán:
"Bizony, bizony, elmúlik az idő."

Le kellene higgadni végre,
megszokni azt a mozdulatát a kéznek,
mellyel a csészét ingatjuk körbe, lassan,
hogy kávénk alján olvadjon a cukor,
s megtanulni egy könnyű patienceot.

KAFFKA MARGIT: TÓ-MESE

 

Zsombék fenekén, hinár sürüjén
Ott alszik a mélyben a vízilegény.
Ott szélbe se hallani habsuhogást,
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap,
Nem csobban a hab,
Oly félve suhan, mert könnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába –
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.

Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.

De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt... és nem tudta miér'...
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, – amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, – seholse találta szívét.

Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messzehagyottat, az árva szívét...

S azóta a mélyben, hinár sürüjén,
Gyöngyházpalotában a vízilegény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul,
Sóhajtva elindul
És bolygva az erdőn mindszerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte – más a szívét.

RADNÓTI MIKLÓS: TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                               hűs tenyeredben.

A világ gyermek szemmel kicsit más. Ebbe az érdekes, fura világba invátál most mindenkit a JóPofa FanKlub, lássuk mit gondolnak a gyerkőcök bizonyos dolgokról... Az életről.



"Manapság sokkal könnyebb nõnek lenni. Régen máglyán égették el õket." Benedict, 5 éves

"A testvérét az ember utálja is meg imádja is. A testvér az egy olyan iszonyú kedves seggfej." Filip, 7 éves

"Az ember a családjának mindig elmondhatja, amit gondol, és soha nem kell attól félnie, hogy valaki ugyanazt gondolja." Hökan, 6 éves

"Abból, aki jó nevelést kap, jó gyerek lesz. Abból, aki rossz nevelést kap, jó fej." Tony, 6 éves

"A fiúk máshogy játszanak, mint a lányok. A fiúk állandóan csiklandozni akarnak. A lányok többet beszélgetnek, de az nem annyira érdekes." Matilda, 6 éves

"A fiúk nagyszájúbban születnek, mint a lányok. A fiúk belsejében nagy ordítás lakik, aminek ki kell szabadulnia. A lányok belsejében kis dolgok vannak, nekik elég, ha kicsit nevetnek és futkároznak." Sofie, 8 éves

"Akkor megy férjhez az ember, amikor másvalakit jobban szeret önmagánál. Szerintem ez nem lehet túl könnyû." Ellen, 7 éves

"Az együttélés és a házasság majdnem ugyanaz, kivéve, hogy azegyik önkéntes, a másik meg kötelezõ." Siri, 7 éves

"... És akkor a pap megkérdezi, akarod-e házastársadul azt, aki melletted áll, vagy valaki mást. Általában nem áll ott senki más, ezért azt válaszoljuk: akarom." Emil, 7 éves

"Furcsa, hogy az ember milyen keveset ér el, ha nem is próbálkozik." Pauline, 8 éves

"A szegénység és a gazdagság közt nagy különbség van. A szegényeknek nincs semmijük, a gazdagok pedig azt hiszik, hogy nincsen semmijük." Ingrid, 9 éves

"Ha a tanárok is eljárnának dolgozni, a gyerekeknek nem lenne hova menniük." Hanna, 7 éves

"Nagykoromban rendõr leszek, és mindenkit fejbe ütök a gumibotommal, fõleg az öreg, savanyú néniket, akik kiabálnak, ha focizunk." Henning, 7 éves

"Még soha nem láttam angyalt, de láttam már fogorvost!" Mimi, 8 éves

"Kétféle angyal van, szokványos, és õrangyal. Az õrangyalt ágyúból lövik ki, ezért kócosabb a hajuk." Ann-Sophie, 6 éves

"Külföldre úgy kell menni, hogy a boltnál balra fordulunk, aztán egy kicsit megyünk egyenesen, majd jobbra. Akkor már külföldön vagyunk, de megvan az a veszélye a dolognak, hogy Norvégiában kötünk ki." Oscar, 8 éves

"Mózes a legklasszabb. Mózes képes a tengerfenéken gyalogolni. Allahnak csak repülõ szõnyege van." Daniel, 7 éves

"Az úgy volt, hogy amikor József megvette a szamarat, Mária olyan boldog lett, hogy teherbe esett, mindenféle segítség nélkül!" Jossan, 7 éves

Marcus Aurelius:
Test, lélek, értelem

Az emberek alig tudják, mit jelentenek
ezek a szavak: test, lélek, értelem. A test
érez, a lélek lát, az értelem gondolkodik.
De a jó embernek van meg néhány
roppant tulajdona: a szelíd nyugalom, az
illendő alázat, a derű és az igazságos
cselekedet.
Érez, ha érezni, és lát, ha látni kell,
gondolkodik, ha értelmét teszi próbára
az élet, de bölcs megnyugvással fogadja,
ami a sors rendeléséből neki jutott.
Semmi nem nyugtalanítja, beszédében
igazmondó, cselekedeteiben igazságos.
Mikor a világ félreérti, ő akkor is derűsen
él, nem neheztel senkire, és nem tér le
arról az ösvényről, amely az élet céljához,
az igazi boldogsághoz vezet...
Mint ahogy az orvosok kéznél tartják
a műtéthez szükséges eszközeiket, úgy te
is mindig tartsd kezed ügyében isteni és
emberi tulajdonsagaidat. Mindenben —
még a legcsekélyebb dologban is — úgy
járj el, hogy ne feledd: a kettő kapcso-
latban áll egyrnással. Mert semmi emberi
dolgot nem intézhetsz el jól, hogy ne hi-
vatkoznál az istenire. Ugyanez áll meg-
fordítva is...
Szeretnéd megtalálni a boldogságot?
Ha követed a józan ész szabályait, ha
buzgón, határozottan, békés lélekkel azt
teszed, amit a pillanat kíván, ha sem
jobbra, sem balra nem téved el tekin-
teted, ha nem nézel maszkok után, és
cselekedeteid összhangban állnak a ter-
mészettel, ha minden szavad a hősi idő-
ket felidézö igazság jegyében születik, ha
semmit sem vársz, és semmitől nem re-
megsz, ha megörzöd lelked és szellemed
tisztaságát— akkor biztos lehetsz benne,
megtalálod, amire annyira áhítottál: a
boldogságot. Ebben senki meg nem aka-
dályozhat.